Jön egy baba..?

Van egy kisfiam. Már majdnem 3 éves. Lassan óvodás lesz. Ha minden úgy alakult volna, ahogy hittem, ma már lenne egy féléves kistestvére. Őt, azonban elveszítettük 12 hetes magzat korában. Sok időbe telt amíg feldolgoztam, elfogadtam, hogy a kis emberke, aki bennem fejlődött és szerettem, nem születhetett meg. Mégis mára már úgy érzem, csökkent a fájdalom.
Miután rendbe jöttem újra próbálkoztunk, reméltük hamar újra várandós leszek. Nem így történt. Minden egyes ciklusom egy hullámvasúttá vált. A csalódással indult, majd újra reménykedtem, aztán feladtam, majd újra remélten, s újra csalódtam.
Egy év telt el így. Már-már feladtam. Elterveztem a munkába állást, a fiam oviját, az új életünket.
Aztán ma délelőtt lett egy pozitív tesztem. Éreztem, hogy fáradt vagyok, nyűgös, kimerült.
 Nos, itt van megint valaki, aki minket választott. Most azonban nem tudok felhőtlenül ünnepelni.
Félek ugyanis. Félek elveszítem, mielőtt megismerném. Rettegek, mert fáj a hasam, mert fáj a derekam. Minden pillanatban úgy érzem vérzem.
 Még nem mondtam el az apjának sem. Nem is tudom, hogyan tegyem. Nehéz idők járnak, beteg az édesapja, súlyos beteg.
Tehát, amit epedve vártam derengeni látszik, s most mégis félek.

Azért írom, ezt a naplót, mert a szívem mélyén reménykedem benne, hogy ez a csöppség egészséges és világra jön, mint a nagy és okos bátyja.
Talán egy őrangyal vigyáz ránk ezúttal.